Rambo története – 4.rész

Ukrán katonakutyából magyar rendőrkutya?

A Budapesti Rendőr-főkapitányság kreatív csoportvezetője, Nothoff Ingrid rendőr őrnagy nem akarta elhinni, amikor a Heti Naplóban ismét azt látta, hogy Rambónak még mindig nincs gazdija. Az ötlet hirtelen jött: miért ne lehetne Rambóból rendőrkutya? Miért ne lehetne prevenciós céllal a gyerekimádó kutyát bevonni az előadásokba? Miért is ne lehetne a segítségével bemutatni és elfogadtatni az iskolásokkal a másságot? Megmutatni, hogy azért, mert valaki vagy valami külsőre nem tökéletes, attól még ugyanolyan értékes valaki vagy valami lehet, mint a hibátlan társai. A rendőr őrnagy másnap bejelentkezett a főkapitányhoz. Az ötlete nyitott fülekre talált.

A fajtamentők először nem igazán tudtak örülni annak a lehetőségnek, hogy Rambóból esetleg rendőrkutya legyen. Régebben több kutyájuk került a rendőrséghez, és nem voltak mindig pozitívak a tapasztalataik. Még az is előfordult, hogy megszökött a rendőrségtől egy kutyájuk. Mivel a chip a fajtamentés nevére szólt, őket értesítették a megtalálók. Fél óra alatt a helyszínre értek a kutyáért. Néhány perccel később csikorogva megállt mellettük egy rendőrautó. A rendőr szó nélkül kikapta az állatvédők kezéből a pórázt, és elviharzott a kutyával. A fajtamentők soha többé nem hallottak a hajdani védencükről…
S bár ez több mint tíz éve történt, a tüske megmaradt. A csapat vezetője pedig több, rendőrkutyákról szóló könyv szerzője, így neki is volt jó és rossz tapasztalata is a rendőrkutyák helyzetéről. Sok mindent kellett tehát ahhoz tisztázni, hogy nyugodt szívvel adják oda az akkor már kilenc hónapja náluk élő Rambót. Ám a lehetőséget sem akarták elvenni Rambo elől, így alaposan körbejárták a kérdést. Beszéltek a magyar szolgálati kutyás életet jól ismerőkkel, bennfentesekkel, pártatlan kutyásokkal.

A BRFK kutyás egységéről viszont csak jó véleményt hallottak, és a személyes tapasztalataik is pozitív voltak. Ráadásul kiderült, hogy a kutya leendő gazdája együtt élne Rambóval, együtt járnának dolgozni, majd haza, ráadásul három gyerek is van a családban. Úgy döntöttek, ha az első találkozás után a rendőrök is így látják jónak, akkor hadd legyen az ukrán katonakutyából magyar rendőrkutya. A találkozás úgy sikerült, ahogy a nagy könyvben meg van írva.

Rambo és Deskó Gyula alezredes egyből egymásra találtak, ráadásul a mi háborús veteránunk Gyula szolgálati kutyájával, Bozóttal is egyből megtalálta a hangot. Az alezredest elbűvölte Rambo a végtelenül kedves stílusával, hogy az átélt borzalmak ellenére is teljesen nyitott az ember irányába. Rambo mindent egy lapra tett fel, és röpke fél óra alatt az összes pozitív tulajdonságát felsorakoztatta. Nem volt kérdéses, hogy hamarosan költözik, és „felszerel” a Budapesti Rendőr-főkapitányság kutyás alosztályához.

Rambo nagy napja

Rozi cica nem nagyon tudta mire vélni ezt a nagy nyüzsgést. Rendőrautó rendőrautó után állt be az állatotthon elé. Miután látta, hogy Rambo kijön a kenneljéből, biztos, ami biztos alapon inkább felfutott a legközelebbi fára, és onnan szemlélte tovább az eseményeket. A cica ugyanis nem felejtett, tisztán emlékezett arra, hogy amikor Rambo érkezésekor lelkesen odafutott, hogy ő majd gyógyítgatja a sebeit, a kutya kis híján őt ette meg vacsorára. Pedig Rambo felől nyugodt lehetett, hiszen ő most sokkal komolyabb dolgokkal volt elfoglalva, mint holmi macska! Tökéletesen tudta, hogy nagy nap ez az életében. Új gazdiját, Deskó alezredest már úgy köszöntötte, mint régi havert. A jellegzetes Rambo-üdvözléssel a hátsó két lábára állt, miközben az első kettővel átölelte a rendőrt.
Mintha csak azt mondta volna: „Te innen már el nem mész nélkülem!”

Az alapítvány elnöke pedig bármennyire is utálta magát érte, a kamerák előtt sírta el magát, hogy búcsúznia kell Rambótól. Miután a rendőrautók konvoja Rambóval a fedélzeten elindult egy új élet felé, a fajtamentők elcsendesedve szürcsölgették a forró teájukat. Kilenc hónap alatt nagyon a szívükhöz nőtt Rambo. Ők mentek érte Ukrajnába. Ők hozták helyre a még mindig életveszélyben lévő kutyát, majd Vörös Lajos és Mazsi segítségével ők is szocializálták. Tulajdonképpen egy sikertörténetként is felfoghatták volna ezt az egész sztorit, de ők egyelőre csak arra gondoltak, hogy mennyire fog hiányozni az a kitörő boldogság, ahogy ez a kutya nap mint nap üdvözölte őket, az a mérhetetlen kedvesség, amivel teljesen levette őket a lábukról…

Amikor a Heti Naplóban lement az újabb riport Rambó örökbefogadásáról, megcsörrent a fajtamentés telefonja. Furcsa akcentussal egy férfi beszélt.
– Hogy merték odaadni a kutyámat? Rambo az én kutyám! Követelem vissza a kutyámat! – ordibálta a kihangosított telefonba. A fajtamentők elhűlve hallgatták a férfit. Az akcentusa miatt először még hitték is a történetet, meg nem is. Ám a férfi csupa olyan információt tudott csak mondani, amit a Napló adásaiból bárki megtudhatott.
– Amikor eltalálta a repesz, én rohantam vele orvoshoz! Emberorvos operálta meg, emberműtőben! Azonnal hozzák vissza a zsaruktól, vagy óriási botrányt rendezek, és a következő tévéműsor már csak arról fog szólni, hogy ellopták a kutyámat! – folytatta a meséjét, miközben többször is nagyokat csuklott.
– Azt hiszem, az úriember kicsit többet ivott a kelleténél, és most azt gondolja, még igazat is mond! – súgták egymásnak a fajtamentők, majd megnyugtatták a telefonálót, hogy másnap hívja fel őket, és addig vé-
giggondolják, mit tudnak tenni. A férfi soha többé nem jelentkezett…

Ha érdekel, hogyan éli Rambo az életét újdonsült családjában, nézz be holnap is!

Tetszett ez a történet?