A kutya dermedten figyelte, ahogy a sistergő, tüzes fények egyre közelebbről és közelebbről világítottak, majd pár másodperc múlva hatalmas mennydörgéssel becsapódtak. A dobhártyáját szaggató, rettenetes hangok már elviselhetetlenek voltak. Próbálta minél jobban beásni magát a lövészárok aljába, miközben a felette dúló borzalom nemhogy nem csitult, de tovább erősödött.
Az egyik katona felkiáltott: „Rakéta!” A következő pillanatban mintha kiszivattyúzták volna a kutya körül a levegőt, és megszűnt számára a világ. A kínok tüzében égve csak azt érezte, hogy nincs már ereje, sem
akarata. Lábai nem engedelmeskedtek, és reménytelenül hánykolódott az élet és a pusztulás határán. Tompa kábulattal nyúlt el a földön, és mélyen, tudat alatt érzékelte, amikor az egyik katona ölbe kapta, és a bunker belsejébe vitte. Magatehetetlenül tűrte, hogy a katonák orvosa injekciót ad neki, és megbeszélik, hogy azonnal meg kell műteni, vagy elpusztul. A kutya próbálta kinyitni a szemeit, de minden homályos volt körülötte. A gyötrő fájdalom a koponyájában elviselhetetlen volt. A következő pillanatban minden elhomályosult. Elveszítette az eszméletét.
A rakétatámadás véget ért. Mindenhol égett szag, a halál szaga terjengett. A kísérteties némaságban valaki valahol felzokogott. Egyébként csak az „animal rescue” feliratú busz motorjának monoton hangja törte meg a csendet. A harkivi állatvédők ugyanis még a háború elején egy mozgó műtőt rendeztek be a legsürgetőbb esetek ellátására. Ide került a kutya is. A koponyájába fúródott szilánkot kioperálták, és a repesz által letépett fül vérzését elállították. Rambo lassan magához tért. A koponyájába ható lüktető fejfájása újra az átélt borzalmakra emlékeztették. Amikor kinyitotta a szemét, a tárgyak homályos körvonalai kezdték visszanyerni az eredeti formájukat. A kutya meglepődve nézett végig a körülötte álló, ismeretlen embereken. Próbált felemelkedni, hogy megkeresse a katonákat, akikkel az elmúlt hónapokban együtt élt, és akik az utolsó elemózsiájukat is megosztották vele, ám lábai nem engedelmeskedtek az akaratának.
– Szegény kutya még nem tudja, hogy már nem mehet vissza a katonákhoz. Indul az ellentámadás, és ilyen sérülésekkel nem tudják őt visszavenni – tájékoztatták az állatvédők az orvost. – De már intézzük a helyét! Egy kárpátaljai szervezethez kerül, és ők majd találnak neki végleges befogadót! – tették hozzá.
Egy új élet kezdete
A háború nemcsak az emberek, hanem az állatok számára is csak szenvedést és tragédiát hozott. Gazdátlan kutyák és macskák ezrei kóboroltak a háború sújtotta területen, így a harkivi állatvédők a kárpátaljaiak segítségét kérték Rambo elhelyezésében. A magyar Német Juhászkutya Fajtamentés Alapítvány már többször járt Ukrajnában menteni a háború négylábú áldozatait. Amikor jött a segítségkérés Kárpátaljáról az életveszélyesen megsérült katonakutyának, egyből igent mondtak, és ismét elindultak Ukrajnába.
A határon rossz érzés kerítette hatalmába az állatvédőket. Előttük fiatal férfiak álltak sorba az útlevél-ellenőrzésen. Mentek vissza harcolni a hazájukért. Azóta is sokszor eszükbe jut az állatvédőknek: vajon élnek-e még ezek a srácok? Túlélték-e azt az őrületet, ami a szomszédban zajlik? Rambót, a háború négylábú áldozatát meglátva pedig már nem is akarták visszatartani a könnyeiket… A kutya koponyájának a jobb felén hatalmas vágásnyom éktelenkedett. Minden bizonnyal onnan operálták ki a repeszdarabot. Jobb füle pedig hiányzott. Rambo ennek ellenére heves örömkitöréssel köszöntötte a magyar fajtamentőket. A hátsó két lábára állt, és az első két lábával átölelte a lábukat. Nyöszörögve dörgölőzött hozzájuk, és mindent elkövetett, hogy vigyék magukkal.
– Igen, drágám, jössz velünk! – hangzott a válasz az érzelmi kitörésre, majd Rambo, mint aki érti, hogy mit mondanak neki, boldogan repült be a szállítóboxba. A következő pillanatban azonban fájdalmasan felsírt. Látszott rajta, hogy komoly fájdalmai vannak. Az állatvédők már csak egyet szerettek volna: minél hamarabb visszatérni vele Magyarországra, hogy az állatorvosukkal alaposan át tudják nézetni a kutyát. A határon azonban – mint a háború kitörése óta mindig – több kilométeres kocsisor állt. A kutya eközben egyre rosszabbul érezte magát. Zihálva vette a levegőt, és panaszosan nyöszörgött. A fajtamentőket a magyar határig kísérő Alexa a következő pillanatban kitette az indexet, majd a hosszú kocsisort kikerülve meg sem állt az első katonai sorompóig. A magyarok lélegzet-visszafojtva figyelték, hogy mit csinál. Amikor újra feltűnt az ukrán lány kocsija, a lehúzott ablakból csak ennyit szólt ki:
– Ti is tegyétek ki az indexet, és induljatok el! Meg se álljatok a sorompóig! Ott már várnak rátok, és tovább fognak engedni! – mondta.
A magyarok így tettek. Persze, amikor a sorompónál a géppisztolyos határőrökkel néztek farkasszemet, egy pillanatra elátkozták azt a percet, amikor fajtamentőnek álltak. Azonban Alexa mindent elintézett. A katonák benéztek a boxba, az utastérbe, majd intettek, hogy mehetnek tovább. A sorompó felemelkedett, és a fajtamentők autója hamarosan magyar földön száguldott tovább a súlyosan sebesült katonakutyával.
Gondok, kínok, gyötrelem
– Hatalmas mázlid van, pajtikám! – ütögette meg Sahin doktor a kutya oldalát, miközben Rambo gyorsan leugrott a vizsgálóasztalról, és a fajtamentők lába mögé bújt. Onnan kukucskált ki az orvosra, és mint aki
érti, hogy mit mond, le sem vette tekintetét róla.
– Szerencsére a repesz nem ért agyat. Viszont a leszakadt füle tövénél nagyon csúnya gyulladás van, és ez nagy fájdalmakat okoz neki. Valószínűleg emiatt sírhatott fel. Azért azt megjegyezném, hogy ez a fájdalom sehol sem lehet amellett, amit ez a kutya átélt akkor, amikor a repesz megsebesítette. Bár háborús sebesültet szerencsére még soha nem kezeltünk, azt hiszem, ennek a kutyának nem mindennapi élni akarása van, hogy ezt a súlyos sérülést túlélte! – mondta Sahin doki.
Az állatotthon „főnővére”, Rozi cica hatalmas lelkesedéssel fogadta a háborús sérültet. Rozi ugyanis mindig egyből megérzi, ki az, aki beteg, és egyből megpróbálja a sajátos gyógykezelésének alávetni. Rambón pedig már messziről érezte, hogy különleges kezelésre szorul. A mindig óvatos Rozi lelkesedésében most még az óvatosságról is megfeledkezett. Dorombolva, farkát feltartva rohant a kutyához. Rambó abban a pillanatban egy nagyot ugrott a macska felé, és kis híján múlt, hogy Rozi nem a kutya szájában fejezte be főnővéri pályafutását.
Az állatotthonban Rambo nemcsak Rozival, de a többi kutyával sem találta meg a közös hangot. Valószínűleg az előélete miatt alakult ki nála olyan agresszivitás, ami miatt nem lehetett még szuka kutyával sem egy kennelbe tenni. Ha sétálni ment, biztos, hogy belekötött a többi kutyába. Kihívóan rájuk morrantott, veszekedett velük. Senkit nem tűrt meg a közelében. A fajtamentőkben azonban felmerült, hogy ez az egész csak a félelemből eredő agresszió lehet, és a kutya egyszerűen támadással próbál kivédeni egy ellene irányuló támadást.
– Valószínűleg ez az előélete miatt van. Harkiv környékén rengeteg elhagyott kutya kóborol élelem után kutatva. Nyilván Rambónak is meg kellett vívnia a saját harcát a betevő falatokért. A katonák amennyire tudták, etették őket, de előfordult, hogy az orosz támadások miatt hozzájuk sem jutott el az ellátmány – mesélte az egyik önkéntes Vörös Lajos mesterkiképzőnek, aki az alapítvány kutyáit rehabilitálta.
– Ráadásul ki tudja, mennyi stressz érhette, hány rakéta csapódhatott be, hány akna robbanhatott fel a közvetlen közelében! Ez az állatok számára legalább akkora sokkhatást jelentenek, mint az embereknek. Az ember fel tud készülni rá, az állat viszont nem! Százból kilencvenkilenc kutyánál komoly stresszes állapotot okoz egy ilyen támadás – válaszolta a tréner, miközben igyekeztek közösen választ találni Rambo viselkedésére.
Az állatvédők mindent megtettek azért, hogy Rambo megtalálja a helyét. Egy szótár segítségével ukránul tanultak, és az anyanyelvén próbáltak kommunikálni a kutyával. Ám hiába. A helyzetet bonyolította, hogy a kutya a bekerülése óta alig evett.
– Így nagy baj lesz! – mormogta a gondozó a bajsza alatt. – Friss csirkemellet adtam neki, és azt is kiköpte. Teljesen le fog így gyengülni! – panaszolta Sahin doktornak.
Az orvos több évtizedes tapasztalattal a háta mögött egyből sejtette, hol lehet a probléma. A koponya sérült felén lévő fogakat nézte át, miközben a kutya egyre jobban tiltakozott ellene.
– Azt hiszem, meg is van, mi okozta itt a gondot! A repeszdarab nem csak a koponyacsontot, hanem a fogakat is roncsolta. Muszáj kihúznunk ezeket! Ha azután sem szűnik meg a fájdalom, tovább kell vizsgálódnunk – mondta az orvos, miközben bealtatta a kutyát a beavatkozás elvégzéséhez.
Az állatorvosnak igaza lett, a fogászati beavatkozás után Rambo mindent felfalt, amit csak kapott. Úgy evett, mint aki az elmúlt másfél év nélkülözéseit egyszerre próbálja behozni. Ám az agresszivitásával egyelőre továbbra sem igazán tudtak mit kezdeni. Így a kutyának esélye sem volt arra, hogy a jövőben bárki is örökbefogadja. Rambo az emberekkel nagyon kedves volt, de ha meglátott egy kutyát, őrjöngve neki akart támadni. Vörös Lajos már több kutyáját „megszelídített” a fajtamentésnek, így most is rá várt a feladat, hogy Rambo agresszivitását kezelje. A kutya két hetet töltött a mesterkiképzőnél, és a rehabilitáció végeztével egy lenyugodott Rambo tért vissza az állatotthonba.
Rambo története még csak most kezdődött! Kíváncsi vagy, hogyan folytatódik a halál torkából meneküt kutya élete? Nézz be holnap is!
Tetszett ez a történet?