Egy igazi harcos
Az új lakót az állatotthon kapujában természetesen Rozi „főnővér” várta, aki először óvatosan felmérte, hogy mennyire merészkedhet közelebb. Nyújtott léptekkel, megfontoltan közeledett, majd amikor az agresszivitás legkisebb nyomát sem látta, dorombolva bújt a nagy kutya hasa alá. A kutya nem látván, kivel is van dolga, először óvatosan körbeszaglászta, majd egy óvatlan pillanatban végignyalta a doromboló szőrgombócot.
– Ha jól látom, akkor most egy új barátság kezdődött! – mondta a kutyát az állatotthonba szállító önkéntes. És valóban. Ettől a pillanattól kezdve a vak kutya és Rozi nővér életre szóló barátságot kötött.
Az állatvédők nem akartak hinni a szemüknek, ahogy a kutya az első pillanattól kezdve próbált alkalmazkodni ahhoz az új helyzethez, ami gyökeresen megváltoztatta az életét. A szemei szerepét az orra és a fülei vették át. Mivel a hőmérő mínuszokat mutatott, így természetese volt, hogy a frissen műtött kutya nem a kennelben, hanem a központi épületben kapott elhelyezést.
– Azt hiszem, ez lesz az a kutya, aki élete végéig nálunk fog élni. Itthon a hendikepes kutyáknak minimális az esélye arra, hogy gazdira találjanak. Egy totál vak kutya pedig pláne nem kell majd senkinek! – vélekedett az egyik önkéntes, miután a jó meleget ontó kályha közelében kialakította a kutya helyét, és igyekezett balesetmentessé tenni a házat. Amit csak lehetett, elpakoltak az útból, így próbálták megkönnyíteni a helyzetét.
De a neheze csak most kezdődött! A kutyával meg kellett ismertetni az új helyét, aki az első pillanattól kezdve elképesztő módon alkalmazkodott a helyzethez. Mielőtt lépett volna egyet, orrát előrenyújtva szimatolta körbe a leküzdeni kívánt távot. Ha az orra nem ütközött bele valamibe, akkor továbblépett. A szimata láthatatlan pórázként vezette el az akadályok közeléből. Mindössze az emeletre vezető lépcsőnek ment neki egyszer, de mivel egy valamilyen memóriatérkép-félén feltérképezte és elraktározta az agyában az akadályokat, ez soha többé nem fordult elő. A fajtamentők visszafojtott lélegzettel figyelték a kutya első lépéseit az élet felé.
– Igazi harcos ez a kutya! – mondta Judit, a fajtamentés egyik oszlopos tagja.
– Így van! Igazi harcos! Legyen hát a neve is Harcos! – mondta a társa, és bátorítólag megsimogatta a kutya hátát.
A vacsora megtalálása úgy ment, mintha a kutya tökéletesen látna. A pattogó tűz, a kedves emberek, a frissen főtt húsleves illata jobban esett Harcosnak, mint eddig bármi! Végre nem kellett reszketve habzsolnia, támadástól rettegnie, így nyugodtan, komótosan ette meg a vacsoráját. Az ember nyugtató szavai még kellemesebbé tették a jóllakottság érzését. És ki is gondolná? Hiába veszítette el a szeme világát, a jó szó, a szeretet, a jóllakottság olyan biztonságérzettel töltötte el, hogy egy nagyot sóhajtva, az ember kezét megnyalva tért nyugovóra. Persze Rozi is abban a pillanatban mellette termett. Dorombolva a kutya mellé bújt. Amikor pedig Harcos felsírt álmában, Rozi egyből talpra pattant. A kutya hátához feküdt, majd új barátja hátának támaszkodva „dagasztani” kezdett. A „masszázs” feletti örömében Harcos felnyögött, majd élete első nyugodt éjszakáján mély álomba zuhant.
Egy labdamániás vak kutya
A gondozó legnagyobb döbbenetére Harcos másnap reggel már az ajtóban várta.
– Pisilnem kell, engedj ki azonnal! – toporgott, miközben a farkát is megcsóválta, hogy azért nem haragszik annyira.
Az önkéntesek pórázt adtak rá, és úgy vitték ki az udvarra az új otthonát felfedezni. Mintha nem is két napja műtötték volna! Bakkecskeként szökdelt a zúzmarás füvön, miközben ha megállt, mindent komótosan megszagolt, és az előzőn nap bevált taktikát alkalmazva kerülte ki az akadályokat. Valóban a szaglása volt, amely az orránál fogva vezette, és ha egyelőre nem is magabiztosan, de nagy részben sikerült kikerülnie az akadályokat. Ha egyszer véletlenül nekiment valaminek, másodszor már biztosan nem történt meg.
Harcos úgy viselte az új helyzetet, mintha egész életében örök vakságra lett volna kárhoztatva. Most is ahogy bakkecskeként ugrabugrált, egy otthagyott labda került az útjába. A kutya megcsúszott, de villámgyorsan visszanyerte az egyensúlyát. A gondozó rémülten kapott utána, ám legnagyobb meglepetésére a kutya a szájába kapta a labdát, és immár azzal szökdécselt tovább. Amikor véget ért a séta, a házban folytatódott a játék. A gondozó lepattintotta a labdát, a kutya pedig abban a pillanatban ott termett, amerről a hangot hallotta. Többször sikerült is elkapnia a lepattanó labdát. Ilyenkor szó szerint mosolygott örömében. Az elgurított labdával szemben azonban már nem volt sikeres.Míg este Harcos Rozival összebújva ismét nyugovóra tért, addig az öreg meglepetést készített neki. Az egyik zsinóros labdából kivette a zsinórt, teleszórta hatos anyacsavarokkal, majd visszafűzte a madzagot. Másnap Harcos óriási boldogsággal csapott le az ajándékára. Lecsapott? Apportírozott! A fajtamentők eldobták neki a csörgő labdát, és a kutya rohant utána, majd visszavitte ugyanoda, ahol a bátorító hangot hallotta:
– Hozd, Harcos, hozd!
Harcos diadalittas pofival leült az ember elé, majd a lába elé pottyantotta a labdát. Ezt a játékot egész álló nap tudta volna játszani.
– Hm…Az orra mellett a füle lett a másik szeme! Mert hogy a tárgyaknak, a természetnek is meg lehet a saját hangjuk! Egyszer készítettem egy interjút egy vak fiúval, Kocsis Tamással. Tamásnak a kutyája volt a mindene, és együtt jártak biciklizni. Igen, jól hallottátok! Biciklizni! Mert Tamás biciklizett, a kutyája, Bobi pedig ott futott mellette. Aztán Bobi megöregedett, és Tamás ettől kezdve egyedül járt kártyázni a barátjával. A barátja viszont elég messze lakott, így biciklivel tette meg az utat hozzá. S hogy hogyan is tájékozódott? A szél járása és a falu kutyáinak a hangja segített neki a tájékozódásban. Tudta, hogy a mély hangú keverék kutyánál jobbra, a magas hangon vakkantónál balra kell fordulni. Azt mondta, hogy ha egy rét mellett halad el, ő azt is „látja”. Mert egészen másképp szól a fű hangja…Nos, úgy gondolom, a kutyáknál is valahogy így működhet ez a dolog. A kutyák agyának a szaglásért felelős része körülbelül negyvenszer nagyobb, mint a miénk, szaglásának a pontossága meg akár százszorosan is jobb lehet. A szaglás után pedig a fülük a legfejlettebb érzékszervük. Ők akár a 65 ezer Hz-es hullámokat is érzékelik, míg egy átlagos felnőtt ember legfeljebb 20 ezer Hz-re képes. Olyan hangok észlelése sem jelent problémát számukra, amiket mi észre sem veszünk. Úgy gondolom, ez lehet a kulcsa Harcos fantasztikus alkalmazkodásának! A fülei és az orra majdnem hogy tökéletesen helyettesítik a szemeit! – vélekedett a fajtamentők vezetője.
Harcos, mint aki tudja, hogy most róla van szó, nagyon figyelt. Leborotvált pofiját végig a hang felé fordította, majd amikor a hang forrása megszűnt, helyeslően felugatott.
A hihetetlen akarattal és életszeretettel megáldott vak kutya apportírozást a fajtamentők videón is megörökítették, és feltették a közösségi oldalukra. Ettől kezdve a követőiknek új kedvencük lett, akit úgy hívtak, hogy Harcos…
Álomgazdi kerestetik!
Kitavaszodott, Harcos pedig imádott a napsütötte erdei ösvényen sétálni. A vadszagok őt egyáltalán nem érdekelték. A labda viszont mindig lázba tudta hozni. A kedvencei azonban a falusi séták voltak. Gombán már megszokták, hogy az alapítvány gondozója mindig feltűnik a főutcán egy-egy kutyával, de hogy ne legyen szeme… Szinte lépésenként megállították Mihályt, hogy a kutyáról kérdezzék. Harcos ilyenkor feléjük fordította a fejét, és erősen figyelt. Amikor hívták, a hang irányának a segítségével odament, és boldog pofával zsebelte be a simogatásokat. Az idegen környezetben is, ha egy akadályra felhívták a figyelmét, többet biztosan nem ment neki. Ha azt akarták, hogy felugorjon valahová, elég volt azt megütögetni. Fantasztikusan alkalmazkodott az új élethelyzetéhez.
A Német Juhászkutya Fajtamentés Alapítvány Facebook-oldalát rengetegen követik. Napi több százeres látogatottságuk van. Így Harcos csodálatra méltó videói nemcsak itthon, de külföldön is nagy sikernek örvendtek. Így az állatvédők nem is nagyon lepődtek meg azon, hogy külföldről jóval előbb jelentkeztek Harcosra gazdijelöltek, mint itthonról. Először egy német állatvédő szervezet szerette volna megkapni a kutyát. Mivel a magyar fajtamentőknek ettől kezdve nem lett volna beleszólásuk abba, hogy ki lenne Harcos gazdája, megköszönték a lehetőséget, de nem éltek vele. Aztán egyik reggel egy angol nyelvű levél várta őket az üzeneteik között.
„Zokogva és nevetve néztem végig azokat a videókat, amiket Harcosról tettetek fel. Egyrészt zokog a lelkem a kutyát ért brutalitás miatt, másrészt boldog vagyok, hogy ekkora életösztön dolgozik benne! Ez a kutya egy csodálatos lény, aki megtanítja nekünk, embereknek is, hogy mi is az az életigenlés. Egyszerűen imádom ezt a kutyát, és szeretném örökbe fogadni! Magamról annyit, hogy én egy litván katonalány vagyok, és kutyás katonaként szolgálom a hazámat. Egy tanyán élek a kutyáimmal. A falkámba szeretném beilleszteni Harcost, és mindent elkövetnék, hogy boldog élete legyen!”
Hosszas levelezés kezdődött a katonalány és a fajtamentők között, ám a végén a magyarok úgy döntöttek, hogy mivel a lány a szolgálat miatt alig tud otthon lenni a falkájával, nem ő az ideális gazdi Harcos számára. Neki egy olyan gazdit kerestek, aki lehetőség szerint állandóan otthon van, aki mellett a kutya végig biztonságban lehet. Nagy kérdés volt, hogy találnak-e egyáltalán ilyet.
A fajtamentők mindig híresek voltak arról, hogy nagyon megnézik, kire bízzák a védenceiket. Soha nem azt volt a lényeg, hogy hány kutyát adnak gazdához, hanem az, hogy hová és kinek… Tovább vártak tehát az igazira, aki ha jön, akkor örülnek neki, ha nem, akkor Harcos marad az állatotthon elkényeztetett kutyája. Nem is sejtették, hogy mindeközben a Balaton partján valaki a tekintetét Harcos videóján felejtette. Egyrészt megakadt a szeme a szép kutyán, másrészt a fajtamentőknek szeretett volna segíteni, mert biztos volt abban, hogy ezt a teljesen vak kutyát senki nem fogja örökbe fogadni. Hacsak ő nem…
Már az első találkozáson eldőlt, hogy Harcos irtó nagy mázlista, és megfogta az isten lábát! Ugyanis Zita személyében egy olyan tapasztalt gazdijelölt jelentkezett érte, aki tudta biztosítani mindazokat a feltételeket, amelyekre neki szüksége volt a boldog új élethez.
Harcos története holnap folytatódik! Térj vissza, ha szeretnéd megtudni, hogyan alakult a bántalmazott németjuhász élete!
Tetszett ez a történet?